Álmodik még gyerek a mai világban olyanról, hogy kisvasút? Egy pár méter sínpálya a szőnyegen, kis huhogó mozdonnyal, ami körbe-körbe siklik, és az azzal játszó gyerek masiniszta lehet egy pár órára. Vagy ez csupán egy giccses karácsonyi kellék, amit csak azért rakunk a fa köré, mert épp jól mutat, és a macska se mászik fel a fenyőfára miatta?
A vérbeli gyűjtőkről se feledkezzünk meg. Volt gimnáziumban egy tanárom, aki imádta ezeket a vasúti modelleket. Földrajz tanár volt, és annyit tudott beszélni a modelljeiről, mint az afrikai kontinens kiaknázatlan természeti értékeiről. Ha mentünk osztálykirándulásra, és véletlenül velünk jött ő is, akkor biztosak voltunk benne, hogy megálltunk a Keletinél – bárhova mentünk is -, és az épp ott állomásozó vonatok összes műszaki adatát, gyártási körülményeit, hosszát, szélességét, arányait, előnyeit és hibáját ránk zúdította – mindazok ellenére, hogy pontosan tudta: senkit az ég világon nem érdekelt. Egészen addig, ameddig egy új srácot nem vettek el az osztályba. Nos, az ő szenvedélye a buszok voltak, és amikor a tanár úrral összejöttek egy beszélgetés erejére… Kő kövön nem maradt.
Az volt a szokás, amikor még gimisek voltunk, hogy az épp ballagó osztály egy kis vicces műsorral készült a tanároknak, és ehhez mindenféle nem szokványos ajándékot is kaptak tőlük búcsúzóul. Kifiguráztuk őket, de a legtöbb szeretettel, ami tőlünk telt. Rámutatva azokra a hibáikra, személyiségvonásaikra, vesszőparipáikra, amiktől igazi egyéniségeknek láttuk őket. Értékelték is. Ebből kifolyólag kaphattak egyesek basszuskulcsot, fordított kérdőjelet, rántott kalapot és mindenféle agyament ajándékot.
Mit lett volna, ha a vonatokért és modelljeikért rajongó tanárunk kap egy üveg motorolajat? Úgyis mindig az foglalkoztatta, hogy megtanulja a legkedvesebb modelljeinek a paramétereit. Talán nem lett volna sértő, ha úgy adjuk át a humoros búcsúajándékát, hogy „És, a masiniszta tanár úr ajándéka egy flakon Valvoline !”.
Ezt az egész iskolai megmozdulást bizony saját zsebből pénzeltük, és igazából túl nagy összeget senkire se szánhattunk, ugyanis elég sok tanárunk volt. Sokszor ezért is készültek otthon az ajándékok, csak ki kellett őket találni. Törekedtünk arra, ha kicsit se hasznos, azaz ajándék, akkor se végezze a szemétben, ha pár év múlva lomtalanításnál előkerül. Persze, az olyan tanárnál könnyű volt, aki négy évig mondogatta, hogy „bedobom a törülközőt!”. Neki csak egy kis kéztörlőt kellett venni, hogy megtehesse a sokat emlegetett szándékát. Talán egy kéztörlő még nincs is útban otthon. Na, de egy basszuskulcs?
A webldalon találtam is pár lehetőséget a vonatmániás tanár úrnak, ráadásul olyan áron, amit megengedhettünk volna az osztály költségvetéséből. Legfeljebb elhasználta volna az autójába, nem igaz?